Mire feleszméltem,ott tornyosultak felettem a viharfelhők.Nem akartak eltűnni.

Én csak azt kérdeztem folyton,hogy miért?Miért ez az állapot,mivel érdemeltem ki?
Annyiszor elindultam a lejtőn felfelé, de valami mégis folyton visszahúzott. Időbe telt,mire rájöttem:nagyrészt saját magam vagyok önmagam akadálya.A sok negatív gondolat.Az önsajnálat.Magány.A megoldás?Ott volt mindvégig előttem.AKARAT.Bármilyen furcsa,több év Kung Fu és valamivel több, mint egy év Goju Ryu Karate megtanított sok mindenre.Kitartás,akarat,hozzáállás megfelelő módon mindenhez.És ezt elfelejtettem…Feledésbe merült akkor,mikor nem tudtam eljárni edzésekre.
Erre akkor jöttem rá,mikor ismét elkezdtem a Karatéra gondolni,emlékezni,képeket nézni.Érdekes dolog ez…
Nem gondoltam volna.Már látom,milyen tisztelet is jár annak,aki nap mint nap edz,ott van edzéseken,legyen bármilyen rossz napja.Példát kell vennem róluk,vissza kell állnom a sorba.És köszönettel tartozom Neked Sensei,hogy többszöri összeomlásom ellenére mindig visszafogadsz tanítványodnak.Szerintem ez az igazi Mester és tanítványa közötti kapcsolat.És nem arról van szó,hogy kivételezve van velem.Az elfogadás,megértés a lényeg.
Hiszen ez is a Karate része.

Köszönöm Sensei!

(Gyetvai István)