Életút

Miért..?
“Mit csinálsz??? Most kezdesz el karatézni? Neked elment az eszed… ”
Ilyen és ehhez hasonló megjegyzésekkel bombáztak barátaim és ismerőseim, amikor hosszú kihagyás után ismét – az ő szemükben – testmozgásra, sportra szántam el magam. Csendes derűvel konokul javítgattam őket …”Nem, nem karate… harcművészet… Nem, nem csapnak agyon…. Nem, nem leszek agresszív, sem kevésbé nőies, és nem vágyok Bruce Lee babérjaira, vagy Schwarzenegger izmaira…”

Mégis, mi visz rá valakit, hogy közel a negyvenhez, gyakorló anyaként és sikeres vállalatvezetőként beálljon a sor végére, a hatévesek mögé, s boldogult ifjúsága erőnlétének romjain egy az „Ego”-t”, a nagybetűs „Én”-t igencsak próbára tevő, sokak által küzdősportnak tekintett mozgásformában, találja meg önmagát…?
Miért? „Nincs kérdés, és nincs válasz. – ez a dolgom.” – ahogy egy mindössze néhány évvel fiatalabb, egykori élsportoló „harcostársam” fogalmazott megütközve, akivel jó néhány éve térdelünk, izzadunk. küzdünk, nyomjuk a fekvőtámaszt – és haladunk együtt az önként választott úton. Gyermekeink nagykamaszként lassan kikopnak mellőlünk, hogy aztán ifjú felnőttként visszatérve újra keressék a harmóniát, s egyszer majd talán gyermekeiket is büszkén vezessék át kézen fogva a dojo küszöbén…

Elkalandoztam…

A mindennapok rohanó világában sokszor nincs idő magunkra. A „kell” határozza meg létünket – megfelelni a kényszerből vagy önként vállalt kötelezettségeknek, bár sok örömet és sikerélményt is ad, az évek-évtizedek alatt észrevétlenül elfedi előlünk, kik is vagyunk valójában. Gyökereinktől elszakadunk, életünk során talán többször is költözünk, távol kerülünk szeretteinktől, barátainktól, szomszédok, munkatársak jönnek-mennek körülöttünk… talán féltett kis családunk is felbomlik…

Hogy az állandó változások között kapaszkodót leljünk, stabilitást nyújthassunk szeretteinknek, szűkebb- és tágabb környezetünknek, egyre fontosabbá válik a belső harmónia. A harmónia megteremtése sokak álma – kevesek kiváltsága. Önmagunk megismerésén és elfogadásán keresztül vezet hozzá az út…

A világban ma szinte semmi sem valós. A túlzások világában élünk, szinte mindenhez segédeszközt használunk, nem ismerjük a letisztult, természetes formákat, ízeket, világot – de leginkább nem tudjuk, milyenek vagyunk valójában… , mire vagyunk képesek a saját erőnkből? Mert az igazi erő abból fakad, ha elhisszük, mindenre képesek vagyunk. Akár egyedül is. Ha ez a hit él bennünk – akkor már nyugodtan elfogadhatunk bármilyen segítséget, vagy adhatunk másoknak, hiszen ez igazán „megújuló” energia. Ez az igazi erő belülről fakad. Nem fizikai. A lélek, a szellem ereje ez, ami lehetővé teszi, hogy akkor is felálljunk, s továbbmenjünk, ha mindenki lent marad is.

Ez az erő teszi lehetővé, hogy esetleges családi gondok, fizikai fáradtság, munkahelyi stressz, betegség, anyagi gondok (ezek egyike-másika sajnos időnként mindannyiunkat utolér) és a szálló évek ellenére is – legyen kedvünk nevetni, örülni, élni, s várni a holnapot a maga bús-szomorú vagy éppen életvidám valóságában. Így mi alakítjuk az életünket, s nemcsak sodródunk száraz falevélként a viharban.

Az edzések kikapcsolnak. Az ott töltött másfél óra a tiszta igazság ideje, ismerkedés önmagammal… Itt igazán megtudod, ki vagy. A fizikai fáradtság mélypontján nincsenek hazugságok…

A fejlődés, mint mindenütt, észrevétlen, ha naponta mérnéd – de szembeötlő az évek távlatából. Fizikailag is – de lelkileg még inkább. A kitartás, amit itt tanulok, a figyelemösszpontosítás képessége, a felismerés, hogy valóban mindenre képes lehetek – ha elhiszem … ez az, ami idehozott, ami itt tart – s amit nem lehet leírni….

Meg kell élni. Az élmények, a barátok, de még a virtuális és valós pofonok is, amiket itt szereztem – egy életforma mérföldkövei. Az én utamé… – mindenkinek jut hely rajta…